Tegnap hosszasan nézelődtem az áruházban, és bementem egy cipőboltba, oda, ahova máskor is szoktam,

egyrészt, mert kedvemre való portékát árulnak nagy választékban, másrészt mert alig vannak eladók,

így nem kérdezgetik percenként, hogy miben segíthetnek, és végre nyugodtan válogathatokés próbálgathatok kedvemre.

  Az a cipő, ami aznap a lábamon volt, szintén innen volt.

  Miközben figyelmesen számbavettem a felhozatalt, elmentem amellett a polc mellett is, amelyről pár

hónapja az én cipőmet is levettem, és most is ott sorakozott a többi ugyanolyan, csak más-más méretű

cipő.

  Arra gondoltam, hogy ha a tárgyaknak valóban lelkük van, mint ahogy némely távol-keleti vallások

tudni vélik, akkor az én cipőm és a polcon lévők most egészen biztosan úgy örülnek egymásnak, mint mikor

ritkán látott, de közeli családtagok találkoznak.

  Ha tényleg van lelkük, és esetleg valahogy kommunikálni is tudnak egymással, akkor most biztosan gyorsan

megbeszélnek néhány dolgot. Az én cipőm vélhetően elmeséli, hogy milyen az élet odakint, milyen sors vár egy

könnyű utcai viseletre gyártott bőrcipőre, miután lekerül az üzlet polcáról, és beteszik egy kartondobozba.

Én csak csendben reménykedem, hogy a cipőm nem mond rosszat rólam, és nem tart rendetlen, rossz gazdának.

Az új tulajdonosra váró cipők pedig elmesélik, hogy mi újság az üzemben, ahol gyártották őket.

  Az én használt, itt-ott kissé már kopottas cipőm nyilvánvalóan nosztalgiázik kicsit, és visszagondol azokra az

időkre, amikor még őt is szorgos kezek varrták és ragaszották a világ egy nyilván távoli pontján.

  Aztán ahogy továbbhaladok a polcsorok között, és lassan elindulok a kijárat felé, nyilván gyorsan búcsút

vesznek egymástól, és biztos nem örülnek, hogy én, a lelketlen gazda, ilyen sietősen szakítom szét őket, és

egyáltalán nem vagyok tekintettel rájuk.

  A cipőm nyilván érzelgős fajta, valószínűleg sokat idomult hozzám, amióta együtt vagyunk, és szinte érzem a

neheztelését. Alig észrevehetően megszorítja a lábamat, és kicsit megnehezednek a lépteim a kijáratnál.

  Aztán kiléptem a színes forgatagba, és rászóltam saját magamra.

  Normális ember nem gondolkodik ilyen kapitális marhaságokon.