A dörrenés akkora volt, mintha az ég, mint óriási fekete túlérett dinnye, kettérepedt volna.

A fiú azonnal felriadt szendergéséből, és első gondolata az volt, hogy igen, most már tényleg 

itt a világ vége.

  De az első riadalma után csak feküdt tovább, csukott szemmel hallgatózott, és várta a

folytatást.

  Már el is képzelte, ahogy a sötét égen keletkezett hosszú fényes repedésen át világító fehér,

vagy talán aranysárga lények özönlik el a fekete eget, és lassan felsorakoznak egymás mellé,

hogy megfújják a harsonákat, és így jelezzék, hogy elkezdődött mindaz, ami a Jelenések

Könyvében áll. Az utolsó látványos nagy showműsor.

  De mikor hiába várt, és nem történt semmi sem, kinyitotta szemeit.

  Éjszaka volt, és a szoba árnyai ismerősen sötétlettek az utcai lámpáról beszűrődő fény

derengésében. Kedvesére pillantott, aki a lehető legtermészetesebb arccal az igazak álmát

aludta. Szája sarkában egy egészen apró nyálcsepp bújt meg.

  Felkelt, az ablakhoz ment, és lenézett az utcára, ahol hangtalanul, de heves széllökésekkel

kísérve zuhogott az eső.

  Egy darabig bámulta a zivatart, aztán csendben visszakúszott az ágyba, halkan szuszogó

kedvese mellé.

  Finoman megcirógatta a nő arcát.

  Az álmában elmosolyodott, halk kuncogó hangot adott ki, és magához húzta a fiút.

  Világ vége?

  Micsoda badarság.