A fotós hangosan dúdolgatva ballagott lefelé a Várhegyről.

Megtehette, hiszen Szenteste után hajnali három óra körül csakis az övé volt az egész város.

Körülötte szakadatlanul hullott a hó, és a meg-megélénkülő szél kellemetlen rohamokkal szórta tele

a férfi arcát.

  A fotós mégis vidám volt, részben a mögötte álló átfényképezett varázslatos éjszaka, részben

a hátizsákjában lapuló forralt boros termosz és nemkevésbé a fülhallgatójából kiszűrődő andalító

karácsonyi dallamok miatt.

  A város teljesen kihalt, mégis gyönyörű volt, és a fényképész boldog volt, mert csodálatos képeket

készített a bámulatosan kivilágított, hóesésben fürdőző városról. A ruhái kezdtek átázni, az ujjai

elgémberedtek, a sapkája ellenzőjét már ujjnyi vastag hó borította, de belül az az öröm fűtötte,

amit csak azok éreznek, akik tudják, hogy valami egészen különleges csoda részesei lehetnek.

  Egyedül töltötte a karácsonyt, de egy pillanatig sem volt szomorú, mert napok óta erre az estére

készült, és az eredmény minden várakozását felülmúlta.

  A nők, akikkel általában hált, mind máshol töltötték az ünnepeket, a fiatalabbak szüleikkel, az

idősebbek némelyike a saját családjukkal, de ez így történt minden évben, és jó volt így.

  Ez az este csakis az övé volt.

  Másnap délután úgyis feljön hozzá egyik barátnéja, aki nem fogja kibírni, hogy a háromnapos

ünnep alatt ne találkozzanak.

  A fotográfus nem volt különösebben szép ember, inkább átlagos kinézetű volt hosszú barna hajjal

és hosszú, de ápolt, egyenes szakállal, leginkább templomi festményeken látni ilyesfajta arcokat, ott

is elsősorban az apostolok között. 

  A némberek, akik feljárnak hozzá, azt állítják, hogy a tekintete miatt nem tudnak ellenállni neki,

volt, amelyik azt mondta, hogy amikor véletlenül belepillantott azokba a tengerkék szemeibe,

azonnal tudta, hogy soha többé nem fog tudni elszakadni tőlük és a gazdájuktól. Volt olyan, aki

huncutnak is találta a férfi tekintetét, és ettől kívánta meg, de volt, aki a Földről készült

űrfelvételeken látható kék gömbhöz hasonlította a szemeit.

  Így vagy úgy, aki egyszer elmerült a tekintetében, annak nem volt többé menekvés.

Érdekes módon olykor a nők tudtak is egymásról, néha össze is futottak nála, de sosem

lett vita, vagy veszekedés a dologból, sőt, olykor az is megesett, hogy egy-egy éjszakára

ketten-hárman is nála maradtak. Voltak, akik barátnők lettek.

  Valahogy úgy tűnt, hogy a tekintetéből áradó szelídség és béke azokra is átáradt, akik

megmerítkeztek benne, de az is lehet, hogy belátták, olyan ritka és törékeny kincs birtokába

jutottak, amit nem szabad és nem is lehet kisajátítani, mert akkor könnyen elveszíthetik.

  De ez az este másról szólt.

  Rengeteg képet készített a hópaplanba takarózó városról, és bár az olykor megerősödő

hófúvás megnehezítette a dolgát - egyszer szabályosan elindult előle a fotóállvány, és úgy kellett

fürgén utánalépnie - remekül szórakozott, és egészen komolyan elkapta az alkotói hév. Olyannyira,

hogy az éjféli szentmisére is az utolsó pillanatban érkezett, a ministránsok éppen akkor húzták

meg az aranyozott csengettyűket, amikor belépett a nagy faragott templomkapun.

  Odabent meglepően kevesen voltak, ennyire kevés embert még sosem látott éjféli misén.

Ugyanakkor örült, mert tudta, hogy így sokkal hangulatosabb és meghittebb lesz a dolog, mintha

tömegben kellene végigállnia a ceremóniát.

  Halkan leporolta magáról a havat, beült a leghátsó padba, és ugyanazzal az ámulattal hallgatta

végig a mise végét, mint gyerekkorában, amikor nagyanyja elvitte abba a kis falusi templomba,

ahol az asszonyok mind fekete kendőt, a fiatal lányok pedig mind vidám színekkel hímzett tarka

ruhákat viseltek, ahol a pap óriási aranyszínű palástban énekelt, és ahol olyan szép volt az

embernagyságú betlehemi jászol, amilyet azóta sem látott.

  A mise végén aztán kicsit elbeszélgetett a kapuzáró öreg pappal, akivel jóízűt álmélkodtak

a világ folyásán. Aztán felállt, illedelmesen és latinul elköszönt, a pap pedig halkan, felemelt karral

megáldotta ezt az ismeretlen fiatalembert, akit a szél fújt be a kapun, és aki szemmel láthatóan

egyedül tölti a szeretet ünnepét.

  Ezután a fényképész a fülébe tette a fülhallgatót, befogott egy karácsonyi zenét játszó rádióadót,

és addig fotózott a szakadatlanul hulló hóban, amíg kamerájának áramforrása bírta az iramot.

Amikor a gép kijelzőjén először villant meg a "battery low" felirat, lecsavarozta a gépet az állványról,

feltette rá a védőkupakot, majd eltette a táskájába, aztán ismét vállára vette az állványt, és vidáman

dudorászva, de óvatosan lépkedve sétált le a hegyről. Kétszer meg is csúszott lefeléúton, és egyszer

a fenekére esett, amin jóízűt nevetett, miközben Sinatrával együtt dúdolgatta az egyik közismert

karácsonyi dallamot.

  Lefelé jövet kicsit azon tanakodott magában, hogy ez a típusú fotográfia vajon képvisel-e

bármilyen úgynevezett művészi értéket, vagy egészen egyszerűen a giccs kategóriájába tartozik-e.

Ha giccs, akkor tiszta ügy, viszont ha ez művészet, akkor én egy igazi neobarokk fotográfus vagyok

gondolta, és ezen is jót mulatott.

  Mikor leért a hídhoz, mégegyszer lecsapkodta a havat a ruhájáról és a sapkájáról, mintha áltlépett

volna valami láthatatlan vonalat, amin túl már nem lehet rendetlenül kinézni, pedig az utcák olyan

kihaltak voltak, mintha ebben a városban egy teremtett lélek sem lakna.

  A hídon ballagva újból elővette a gépét, mert a híd közepén volt az a rész, ahonnan az egyik

legszebb kilátás nyílt a városra és az azt átszelő, jégtáblákkal tarkított széles folyóra.

Gondolatban már otthon volt, és a forró vízzel teletöltött fürdőkádban szürcsölgette a maradék

forralt bort, de anélkül nem mehetett haza, hogy legkedvesebb látképét úrja meg ne örökítse.

  Mikor végzett, és újra elrakta felszerelését a zsákba, egy alakot pillantott meg a híd korlátjánál,

tőle alig néhány méterre. Az illető vállát és fejét is vastagon belepte a hó.

  Aztán ahogy közelebb ért, látta, hogy az illető nő, és vékony kabátján és fedetlen, hosszú, sötét

haján vastagon állt a hó. A nő csupasz kezekkel markolta a korlátot, és mereven lehajtott fejjel

bámulta a folyót.

  Mikor a fotós a nő mellé ért, látta, hogy az egész testében remeg, de nem úgy, ahogy a hideg

rázza az embert, hanem úgy, ahogy csak keservesen zokogó ember tud rázkódni.

- Boldog karácsonyt! Nem fázik itt ebben a vékony kabátban? Megkínálhatom egy kis forralt borral? -

kérdezte a nőt, de az nem mozdult. Aztán lassan, nagyon lassan, mégiscsak megmozdította fejét,

és a férfi szava elakadt. Gyönyörű fiatal nőt látott hólétől és sírástól csatakos arccal, és azonnal

tudta, hogy mit fog történni ezután, megitatja ezt a nőt, aztán elviszi a közeli kínai vendéglőbe

- amelyik még ilyenkor is nyitva van, halleluja - ott etet és itat vele valami forrót és laktatót, közben

valószínűleg megtudja, hogy mi bántja ezt az egyébként minden bizonnyal elbűvölő nőt, majd felhívja

magához, ahol kap egy forró fürdőt, és felajánlja neki a kanapéját az éjszakára. Tisztességesek

lesznek a szándékai, de mihelyst először fognak tisztán és pihenten szembenézni egymással, a nő

úgysem fog tudni szabadulni tőle, de akkor már ő sem fogja bánni a dolgot.

Szörnyen giccses történet, de valahogy mindig így alakulnak ezek a dolgok.

  Ahogy a gondolat végére ért, halványan elmosolyodott, és önkéntelenül előrenyúlt, hogy óvatosan

leporolja a havat a nő válláról. - Megengedi? - kérdezte, de a nő elhátrált előle, majd hátralépett

egyet, és egyetlen könnyed mozdulattal átvetette magát a híd korlátján.

  A férfi utánakapott, de hidegtől elgémberedett tagjai miatt egy ütemmel elkésett, és csak a nő

kabátjának lebbenését érezte a csuklóján, aztán semmit.

  A nő nem rúgkapált zuhanás közben, teste teljesen mozdulatlanul csapodótt bele egy méretes

jégtáblába. A tábla az ütéstől kissé megmerült, majd úrja kiemelkedett, és a nő teste körül fekete

vértócsa kezdett növekedni a fehéres jégkása felett.

  A férfi elhűlve nézte, ahogy a vér lassan elborítja a távolodó jégtáblát, és a látvány annyira

letaglózta, hogy egy darabig mozdulni sem volt képes a döbbenettől. Aztán amikor tudata végre

újraindult, és felfogta, hogy nem fog tudni segíteni a nőn, hirtelen mozdulattal előkapta

fényképezőgépét, gyakorlott és sebes mozdulatokkal elvégezte a szükséges beállításokat, és

villanófény használata mellett készített néhány képet.

  Majd botladozva, rohanva elindult a város felé, hogy minél hamarabb hazaérjen, és segítségért

telefonálhasson.

  Közben agyában fáradhatatlanul zakatoltak a gondolatok, elsősorban önmagát hibáztatta, és

azon tanakodott, hogy vajon lehet-e bármi esélye a nőnek, hogy túlélje ezt az egészet.

  Annyira el volt foglalva gondolataival, hogy nem vette észre a híd végénél a járdaszegélyt,

elvétette a futólépést, és amikor bokája óriásit reccsenve kifordult alatta a hó alatti jégpáncélon,

azonnal tudta, hogy baj van, aztán hatalmas ütést érzett a homlokán, és csak annyit érzett, hogy

sodródik. Hogy magatehetetlen teste csúszott tovább a jégen, vagy az eszméletvesztés örvényszerű

zuhanását érezte, nem tudta pontosan.

  Az utolsó kép, amit látott, az a Körút egyik lámpájának mindent betöltő narancssárga fénye, és

egy puha hóval takart csatornafedél volt.

  Mielőtt kihunytak a fények, egy régi dal jutott az eszébe.

  Hello darkness my old friend...... - suttogta hang nélkül és lassan elsötétült minden.