Exodikon

  Az ágyad lábánál állok, és a testeden tátongó lyukakat számolgatom.

Ötöt, de lehet, hogy hatot, nem tudom pontosan, mert minden csupa vér és miegymás.

  Aztán a szekrényhez lépek, kiveszem a puskát, betárazom, és megtöltöm zsebeimet

lőszerrel. A fegyver fogása megnyugtat, és ahogy egyenként belehelyezem a töltényeket,

odabent, valahol mélyen a mellkasom mögött jéghideg lesz minden.

  Még egy utolsó pillantást vetek az összegyűrt ágyneműre, és nem is a sűrű vértócsa

vonzza a tekintetemet, hanem az a hely, ahol a fehér lepedő lecsúszott a kárpitról.

A sötétzöld textília olyan hanyagul, olyan oda nem illően sötétlik a félhományban, hogy a

látvány egészen eszemet veszi.

  Felhúzom a puskát, és kilépek az ajtón.

  Mindenem, mindenem, amim volt, ott maradt abban a szobában.

  Aztán mély levegőt veszek, és elindulok a kavargó hózáporban.