Aznap

  Hideg, furcsa idő volt aznap, amikor a kedvese otthagyta.

  A viharsebesen rohanó felhők között gyakran besütött a fáradt téli nap, és akárhányszor kivilágosodott, hófúvás kerekedett, hogy áttetsző porcukorral szórjon be mindent. A máskor folyton zajos ház, amelyben lakott, ezúttal egészen néma csendbe burkolózott, csak a meg-megújuló szél rohamainak sóhaja hallatszott.

  Kiváló nap a szakításhoz gondolta, és csukott szemmel hagyta, hogy a hószemek az arcának csapódjanak, majd hangtalanul továbbsodródjanak a park felé.

  Üresnek érezte magát.

Mindig így érzett, amikor valami szomorúság érte. Nem dühöngött, nem sírt, csak űrt érzett magában.

  Fehéret, nem feketét.

  Hatalmas, mindent betöltő, fehér ürességet.