Stille Nacht

   Az elmebeteg nő halkan szuszogott mellettem, mikor felébredtem.

   Akkor éppen véletlenül nem egy Hollywoodot megszégyenítően rémisztő álomból riadtam,

irdatlan súlyú kősziklával a gyomrom helyén.

   A csend ébresztett fel.

   Olyan végtelen némaság zúdult be kintről, mintha a világ egyszerűen eltűnt volna a szoba körül.

   Aztán ahogy álomtól ragacsos szemhéjaimat lassan elfeszítettem egymásról, megláttam

a plafonon az utcai kandeláberek oly ismerős sápadt fénycsíkjait.

   Csak a szuszogás hallatszott.

   Hangtalanul jobbra hajtottam fejemet, és hosszan elnéztem az őrült nőt. Ilyen mezítelen arcot

még sosem láttam. A nappal szünet nélkül viselt gőg és középenyhe elmebaj maszkja eltűnt,

és akkor először láttam meg azt a csodálatos nőt, akivé akkor válhatna, ha mondjuk egy

hidrogénbomba villanófénye kitisztaná az agyában hemzsegő kórokozókat.

   Annyira kár érte, gondoltam, és visszaigazítottam a csupasz válláról félig lecsúszott takarót.

   Vajon ha tudatánál lenne, felfogná, hogy egy olyan férfi mellett fekszik éppen, aki betakargatja,

hogy meg ne fázzon?

   Minden bizonnyal nem.

   És miközben azon morfondíroztam, hogy vajon mennyi értelme van ilyen láthatatlan jótetteket

cselekedni másokkal, akik meg se értenék az ilyen apró dolgok súlyát, észrevétlenül elnyomott az álom.

   Már nem zavart a csend.