KD, az ifjú lánglelkű poéta szorongással vegyes izgalommal ballagott a Népszínház utca kopott macskakövén.

  Csendesen szemerkélt a októberi eső, és a koraesti - ezerszer áldott és százezerszer elátkozott - Józsefváros szokatlanul kihaltnak tűnt ezen a szomorkás őszi napon. Egy villamos döcögött el mellette, és még a csengetése is olyan szomorúnak tűnt, mint egy elveszett macska kétségbeesett miákolása.

  De mindez tulajdonképpen csak lényegtelen díszlet volt.

  Helga Kisasszonyhoz tartott, akit szobatársa, a mindentudó és örökvidám Elemér súgott meg neki akkor, amikor egy amúgy ritka intim és őszinte pillanatban elárulta neki, hogy mennyira hiányoznak neki az otthoni, örökké incselkedő cselédlányok, akiket augusztus végén odahagyott poros kis városukban.

  - Szamár vagy fiam - mondta cimborája a latintanár veretes hangján, és vidáman kacsintott felé - ne feledd, hogy Pesten vagy, ahol minden, de minden megkapható, csak tudnod kell, hol keresd. De egyet se félj, mert itt van a te drága egyetlen terézvárosi kópé barátod, aki most megmondja neked, hogy mit kell tenned ahhoz, hogy kínzó szomjad csillapodjék. Végy egy szelet papírost, és jegyezd fel, amit mondok!

  És most itt állt a hűvös esőben, kezében az apró cetlivel, amire a következő néhány szó lett lekörmölve: Helga Kisasszony, Népszínház utca 37.

  Mikor a ház közelébe ért, megállt a szemközti sarkon, és várt.

Gondolatai kétségbeejtő sebességgel cikáztak a vad férfiúi vágyakozás, a bűntudat és a kétkedés között.

  Mit szólnának szülei, ha tudnák, hogy havi apanázsának egy jelentős részét most ilyesmire költi?

  Vagy mi van, ha ez az egész csak egy átverés, és bemegy egy békés, nyugodt polgári házba, ahol kinevetik, mikor Helga kisasszonyt keresi, és kollégiumi lakótársai is kikacagják majd, amikor fancsali képpel és agyonázva lép be a kapun?

  Tudta, hogy ez is előfordulhat, hiszen annyit, de annyit ugratták egymást azokban az időkben, de kíváncsisága mégiscsak felülkerekedett ezeken a gondolatokon.

  Némi várakozás és vívódás után végül összeszedte magát, átment az úton, megfogta a kapu kilincsét és lenyomta.

  Ami odabent fogadta, az egészen más volt, mint amit kamaszos képzelgéseiben elgondolt.

  Látott azelőtt utcalányokat a Tisztikaszinó környékén őgyelegni, akik minden arrajáró fess katonát és hivatalnokot megszólítottak, hol ékesen, hol kevésbé illendően, sőt, néhányszor őt magát is megszólították, de ő a vidéki fiúk csendes udvariasságával halkan megköszönte az ajánlatot és igyekezett a lehető legláthatatlanabbá válva gyorsan távozni.

  De ami itt fogadta, arra a legkevésbé számított.

  Az udvar közepén egy hatalmas pányva alatt különféle előkelő dámák üldögéltek, a legtöbbnek szipka volt a kezében, az udvar sarkából pedig halk, de annál andalítóbb cimbalomzene szólt, egy öreg cigányember kalapált leheletfinom mozdulatokkal ütött-kopott hangszerén.

  A dámák a legkülönfélébb színű, láthatóan drága kelmékbe voltak takarva, bár legtöbbjük amolyan hálóingnek, vagy köntösnek tűnt.

  Ahogy a fiú belépett, abbamaradt a halk beszéd, és a legtöbb tekinet reá szegeződött. 

  Mikor a csend elkezdett volna kínossá válni, egy idősebb dáma lépett elé, aki szótlanul végigmérte a jövevényt, majd határozott hangon hátraszólt a többieknek: - A kisasszonyok pedig nem riasztják el a kedves vendégünket, igaz?

  A mondat végén úgy emelte meg a hangsúlyt, ahogy csak pohos, veresorrú őrmesterek beszélnek ifjú bakákkal az alapkiképzés idején.

  A tekintetek elfordultak, lassan újrakezdődött a halk duruzsolás, és az idősebb hölgy ezúttal jóval kedvesebb hangon szólította meg a fiatalembert.

- Üdvözöljük nálunk, ifiúr, köszönjük, hogy megtisztelt bennünket látogatásával. Kérem árulja el, miben segíthetünk?

  Az ifjú költő kezdeti zavara egy kissé megenyhült, de mintegy önvédelemből elővette a papírost.

- Szép jó estét kívánok. Egy kedves barátom ajánlotta ezt a helyet, és azt javasolta, hogy keressem Helga kisasszonyt - olvasta fel, mintha e két szó oly teher lett volna, melyet emlékezete képtelen volt magában tartani.

  A hölgy elmosolyodott, és bíztatóan kacsintott a megszeppent ifjúra.

  - Igazán jó választás, ígérem, elégedett lesz. Jöjjön velem - mondta, és már terelgette is a fiút az első emeletre, odakísérte a 113-as ajtóhoz, bekopogott, és amikor kinyílt az ajtó, a fiú máris az apró előszobában találta magát.

  - Helga kisasszony azonnal itt lesz, kérem foglaljon helyet, és érezze jól magát nálunk! - köszönt el a hölgy távozóban, és illedelmesen betette maga mögött a bejárati ajtót.

  A fiú csendesen várakozott a kis konyhában, megnézte a kopott, de takaros konyhaszekrényt, látta az egyszerű, de tiszta edényeket és tányérokat, és próbálta kitalálni, hogy hogyan nézhet ki ennek a sok tárgynak a tulajdonosa. Közben szórakozottan halgatta a beszűrődő finom cigánymuzsikát, és azon morfondírozott, hogy mit szólt volna Liszt Ferenc, ha megtudja, hogy keringőit cimbalmon is ilyen szépen és akkurátusan elő lehet adni.

  Nem kellett sokáig várnia, néhány perc múlva kinyílt a szobaajtó, és selyemhálóingbe öltözött nő libbent elé.

  A nő - vagy inkább lány - fiatal volt és kövér, kerek és pirospozsgás arca túláradó egészséget és önbizalmat sugárzott, göndör szőke haja és gondosan festett arcocskája pedig jóízlésről és ápoltságról árulkodott.

  A fiatalembernek egy pillanatra elakadt a szava, és még nagyobb zavart érzett, mint odalent az udvaron néhány perccel ezelőtt. Aztán mégis megmozdult, illedelmesen előrehajolt, és kezet csókolt a nőnek.

   Az szemmel láthatóan élvezte az udvarias gesztust, és mosolya még szélesebbre húzódott.

  - Legyen üdvözölve nálam - mondta illedelmesen, és fejét a mosókonyha felé billentette - ott találja az úrfi a fürdőeszközöket. Ha gondolja, használja őket, de ha szeretné, fürdetést is vállalok.

  A fiatalember szerette volna, így a nő finom, szakértő kezekkel kibontotta a fiút a ruhából, majd ő maga is levetette köntösét, és tetőtől talpig megmosdatta az ifjú költőt. Amikor annak intim részéhez ért, a nő finom kezei óvatos és őrjítően finom mozdulatokkal dolgoztak, olyannyira, hogy a fiú lábai beleremegtek az érzésbe. 

  Amikor ezzel megvoltak, a nő kézenfogta a ruhátlan fiút, és a pici lakás egyetlen szobájába vezette, ahol egy hatalmas franciaágy uralkodott középen, finom bordószínű selyemmel letakarva.

  A nő, aki mezítelen kövérségében gyönyörűbb volt és kívánatosabb, mint amit az ifjú költő valaha elképzelhetett, hanyattfeküdt az ágyon, mint egy buja istennő, és magához intette a fiút.

  Ami ezután történt, az a fiú egész hátralevő életét meghatározta.

  Nem tudta, mennyi idő telhetett el abban a kéjjel duzzadó puhaságban, és sokszor azt sem tudta, mikor mit tesz vele ez a csodálatos némber, csak egyik gyönyörből úszott a másikba, és úgy érezte, hogy ha itt és most ebben a szekundumban meghalna, azt sem bánná, csak sose múljon el az a mesés érzés.

  De aztán persze ez is véget ért, és mikor a fiú révbe ért, és aléltan hevert az óriási ágyban az alaposan összegyűrt bordó selyem ágytakarón, egyetlen szót tudott kinyögni:

  - Szeretlek.

És akkor ez az égi tünemény, ez a földre hullott mennyei lény, akinek az öléből ő is éppen az imént került elő, keményen arcon ütötte.

  - Ezt soha többé ne mondd te pimasz fráter.

A fiatalember mélyen megdöbbent ezen, de azonnal rájött, hogy hol hibázott.

  - Most öltözz, és soha többet ne gyere ide. Nem vagy te idevaló - mondta még neki a nő mintegy útravalóként, de közben továbbra is pucéran hevert az ágyon, és onnan figyelte a fiú kelletlen, kapkodó öltözködését.

  Az ifjú költő nemigen tudta, hogyan jutott ki az utcára, hogyan fizetett a madámnak, és vajon hogyan néztek utána az unatkozó dámák, de rohanva futott végig az utcán, vörösen égő arccal és lángoló ágyékkal.

  Mikor kiért a körútra, végre megállt, és kifújta magát.

  Üresnek érezte magát és hitványnak.

  KD mindössze két dolgot tudott biztosan.

  Soha többé nem lesz sovány, csontos szeretője.

  És soha többé nem tud már arcpír nélkül cimbalomzenét hallgatni.