- Apa, csinálsz nekem egy igazi focikaput? És ha megcsináltad, megtanítasz majd gólt rúgni?

  Megállt a kezemben a toll, felnéztem, és láttam, hogy komolyan gondolja.

  Egy másodpercnyi gondolkodás után letettem a tollat, felálltam, odamentem hozzá, összeborzoltam

a kócos haját, és ő rámmosolygott, mert már tudta, hogy nyert ügye van.

  Kimentünk a pajtába, léceket és szerszámokat vettünk elő, majd úgy másfél óra méricskélés és

barkácsolás után elkészültünk. Takaros kis kapu lett, és mivel a polcon volt még egy kis maradék

fekete festék, csíkokat is festettünk a deszkákra.

  Mert azért az mégiscsak jár egy igazi focikapunak.

  Aztán hagytuk egy kicsit száradni a festéket, de nem bírtuk ki sokáig, és hamarosan nekiálltunk

kapura rugdosni egymásnak.

  A kissrác először egy kisgyerek esetlen bájával kergette a nagy sárga gumilabdát, de aztán

bámulatosan gyorsan tanult, és a végén egy-két bonyolultabb fogást is megmutattam neki, amit

szinte azonnal megicsnált. Elégedett voltam, és a szemem sarkából láttam, hogy ő is büszkén és

vidáman nézte, ahogy élete első kapujával bíbelődöm.

  Így telt el a délután, és amikor ezzel végeztünk, és végre visszaülhettem a verandaasztalhoz,

újra elővettem a tollat, leírtam néhány számot az odakészített papírosra, majd eltűnődve megálltam.

Az ilyesmin azért mégiscsak elgondolkodik az ember.