05/29 A türem
2005.08.02. 09:22
A rekkenő nyári nap piszkos aranysárgára festette a fásultan fortyogó nagyvárosi délutánt.
A folyó, mint szürkéskék csík szelte át ezt a tikkasztó katlant, és a folyót átszelő hidak mintha pántokként szorították volna a hűs vizet a kijelölt mederbe.
Az egyik híd korlátjánál egy kopott öltözetű apró ember állt, és hangosan magyarázott valamit a folyó felé. A feje tartásából úgy tűnt, mintha valaki tőle néhány méterre állna a semmiben, magasan az alatta hömpölygő folyó felett.
A járókelők rá se néztek, hiszen a város telis-tele vannak ilyen kósza őrültekkel, az ember hamar hozzájuk szokik, és létezésük egyetlen jele gyakran csak az a kicsivel nagyobb kerülő, amivel a járókelők elhaladnak mellettük.
Erre az emberre sem hederített rá senki, pedig nehéz volt nem észrevenni, és bár a délutáni járókelők aránylag kevesen válaszották a gyalogos utat ebben a rettenetes kánikulában, néhányan azért elsétáltak a nyilvánvalóan bolond ember mellett.
Egyszer megállt mögötte egy fiatalasszony bevásárlókosárral a karján, aki halkan megkérdezte, hogy tudna-e segíteni valamit, majd miután nem kapott választ, sőt, a láthatatlan alakkal folytatott perlekedés sem maradt abba, vállat volt, és sietve továbbhaladt a keleti part felé.
Kicsivel később aztán odaért egy középkorú, testes asszonyság, aki megállt, és tisztes távolból figyelte a hangosan társalgó embert.
Nem tetszett neki ez az alak, sőt, kimondottan utálta az ilyeneket. Hangosak, bosszantóak, rosszul öltözöttek, szegények, piszkosak, minden bizonnyal munkanélküliek és nyilván hajléktalanok is, és egyáltalán, az ilyenek nem ide valók, ebbe a városba. Az ilyeneket el kell különíteni, el kell zárni, hogy ne zavarják a tisztességes, normális,
becsületes embereket.
Körbenézett, hogy lát-e rendőrt a környéken, akinél panaszt emelhetne, de természetesen egyetlen egyenruhást sem látott a hídon, vagy annak környékén. Jellemző, gondolta ilyenkor persze sehol sincsenek, és már megint nekem kell intézkedni.
Közelebb lépett a korlátnál álldogáló emberhez, hogy jól hallja majd, amit mondani fog neki, és hangos, felháborodott hangon rárivallt:
- Maga meg mit művel itt? Menjen innen és keressen egy ideggyógyászt, mert az kell az ilyennek.
De a férfi még csak meg sem rándult, ugyanolyan feszülten vitatkozott tovább láthatatlan partnerével.
Az asszonyt ez felbőszítette. Mi az, hogy ez a toprongyos alak válaszra se méltatja, amikor ő hozzá beszél?
Ráadásul, most, hogy közelebb állt hozzá, hallotta, hogy az ember valami idegen nyelven beszélt, és ettől még jobban feldühödött.
Közelebb lépett, és hátulról erősen megszorította a férfi jobb karját, aki bal kézzel odanyúlt és egy határozott mozdulattal lesöpörte a nő kezét.
- Megütött! - sikoltott fel a nő, és körbenézett, hogy elegen hallották-e, majd még hangosabban, szinte sivítva hozzátette - Megütött a szemétláda! - és látványosan, hogy mindenki lássa, hangosan zokogva elsírta magát.
Két-három ember kényszeredetten odajött, és a nő panaszosan mutatta inzultált karját, amin amúgy semmi sem látszódott, de senki sem mert kételkedni a nő fájdalmában.
Aztán figyelmük a furcsa kis ember felé fordult, aki az egészből semmit sem érzékelt és továbbra is hangosan magyarázva értekezett, sőt olykor kezeit is felemelve gesztikulált a folyó felé.
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, hamarosan elkezdtek gyűlni az emberek, először csak néhányan ácsorogtak a nő hüppögő panaszáradatát hallgatva, majd egyre többen álltak meg, hogy megnézzék, mi ez a kisebb csődület.
Páran azt kezdték találgatni, hogy milyen nyelven beszél ez a furcsa kis ember.
- Volt az a film, ami Jézus haláláról szólt, mi is volt az... igen a Passió, na abban beszéltek így! - mondta valaki.
- Nem-nem, ez határozottan valami távol-keleti nyelv - szólt valaki más.
De abban mind egyetértettek, hogy ez az ember nem jó így, és az sincs rendben, hogy bántotta ezt a szegény nőt. Úgy tűnt, mintha ez a kiabáló őrült egyszerűen valahogy kitüremkedne a normális dolgok puha szövetéből, sőt,
mintha egyenesen kifeslett volna belőle, és már-már bosszantó jelenség kezdett lenni.
A kövér asszonyság tovább zokogott, és már vagy húsz-huszonöt ember állt tétován, hogy most mitévő legyen.
Végül egy nagydarab, zsíros, láthatóan börtönben készült tetoválásokat és aranynyakláncot viselő, izzadtságtól csatakos homlokú ember lépett ki a csoportból, odament a furcsa kis alakhoz, lehajolt, megfogta annak bokáját, megemelte, és könnyed mozdulattal áthajította a korláton.
Páran áthajoltak a rácson, és látták a férfi döbbent tekintetét, aztán azt is, ahogy arccal előre a vízbe csapódik és elmerül. Néhányan felszisszentek, valaki halkan felnyögött, de a testes férfi olyan tekintettel fordult vissza, hogy senki nem mert megszólalni.
Majd szépen lassan elindultak az emberek a maguk dolga után.
A testes asszony abbahagyta a hüppögést, a retiküljéből elővett tükröt, ellenőrizte sminkjét, majd előhalászott egy vászonkendőt, és gondos mozdulatokkal itatta fel homlokáról a verítéket.
- Megérdemelte a rohadék - jelentette ki az utolsó ottmaradt bámészkodónak és arcán az örök méltatlankodók bávatag tekintetével elindult a város felé.
A hőség pokoli volt.
|