Azon a nyáron, amikor az utolsó hivatali évét töltő polgármester egy cseles mozdulattal kirántotta a fővárost az ott élők lába alól, és a lakosság fárasztó kerülőutakra kényszerült azokon a rekkenő kánikulai napokon, a fiú is sűrű tömeggel érkezett a metróállomás mozgólépcsőjéhaz. 

  Fellépett a sűrű fogakkal barázdált fokokra, és szórakozottan figyelte a szemközti lépcsőn aláereszkedő népeket, akik ugyanolyan álmos, közönyös, vagy éppen unott tekintettel bámultak vissza. Egyetlen kedves, vagy mosolygós arcot sem látott, de ez egyáltalán nem volt meglepő. Ebben a városban, és ebben az órában nem volt az.

  Ma megint mindenkinek szájszűkítő volt a fogkrémjében gondolta, és inkább előre fordult.

  Úgy három lépcsőfokkal előtte két majdnem mezítelen gyönyörű női láb utazott.

  Hosszúkás, íves, barnára sült lábak voltak, melyek hosszú, bokára és vádlira tekeredő pánttal ellátott magassarkú szandálban végződtek. A lábak felső szárai pedig egy falatnyi sötétkék farmerszoknyában tűntek el.

A látvány éppen olyan volt, mintha egy unalmas óriásplakáton látta volna: szép, de halandó férfi számára elérhetetlen.

  Megpróbálta nem megbámulni a kívánatos végtagokat, de elfordított tekintete minduntalan visszasiklott, aztán nem is küzdött, elvégre a lábak tolakodtak az ő látómezejének a kellős közepébe, és ez igazán nem az ő hibája.

  Aztán ahogy a mozgólépcső a kijárathoz ért, megpróbálta kitalálni, hogy hogyan nézhet ki a nő előlről, vajon egy agyonfestett szolinő, vagy egy magát örökké fiatalnak gondoló, de hervadt és idősödő nőszemély hordhat ilyen lábakat.

  Kíváncsi lett, egy kicsit jobban megnézte a lábak gazdáját, és már tudta is, mit fog tenni.

  Amikor mindketten leléptek a mozgólépcsőről, a fiú közömbös arccal leelőzte a nőt, és majdnem futva igyekezett a kijárat felé. Az üvegajtónál aztán megállt, és figyelmesen megnézte a közeledő nőt.

  Nem tévedett, a nő elülső kinézetre is valóban a szolizott plázanők egyre népesebb táborához tartozott, aki valószínűleg rengeteg időt tölt a tükör előtt. Feketére égetett száraz bőr, élénkpirosra festett körmök, tetovált szemöldök, hidrogénezett, kiegyenesített aranyszőke haj, vastag smink, kékre festett szemgödrök, vastag, vérvörös ajkak, és a kötelező lakkozott műanyag retikül.

  A fiú kicsit elszégyellte magát, és úgy érezte, megint átverték, de tudta, hogy saját magának köszönheti az egészet.

  Már épp továbbindult volna, amikor a nő megállt mellette, és rászólt:

  - Te meg mit bámulsz?

  És nemcsak ostobán néz ki, hanem az is, gondolta a fiú és szó nélkül elindult, aztán gondolt egyet, és visszafordult a nőhöz.

  - Ne haragudj, de gyönyörű vagy.

  Most a nő csodálkozott el, nyilván nem számított erre a válaszra.

És mivel valószínűleg nem tudta, hogy a fiú ugratja-e, vagy komolyan beszélt, ezért mélyen a fiú szemébe nézett.

  A pedig fiú állta a tekintetét, és azonnal tudta, hogy nyert ügye van. A nő elbizonytalanodott.

  Egy gondolatjelnyi szünet és méregetés után újra a fiú szólalt meg:

  - Nagyon jó kis kávét adnak abban a presszóban, de biztosan sietsz - mutatott az aluljáró végébe, és már tudta is a választ.

  - Nyolcra bent kell lennem, de nem lesz baj, ha kések egy kicsit - válaszolta a nő, miközben továbbra is a fiú tekintetét kutatta, azt várva, hogy mikor látja meg az első szikrát, amely elárulja, hogy csak szórakozik vele.

  És a fiú ekkor tényleg elnevette magát.

  - Nem gondolod komolyan, hogy egy ilyen kikent-kifent plázapicsával fogok reggelizni? - kérdezte hahotázva.

  A nő elsápadt, és annyira megdöbbent, hogy szólni sem tudott.

  - Milyen hülye kurva vagy, hát nézz már magadra - mondta még a fiú és otthagyta a nőt.

  A nő ott, az aluljáró kijáratánál sírva fakadt, és az emberek szótlanul kerülgették.

  A fiú kiért az utcára, és el is felejtette az egészet.

  Soha többé nem jutott eszébe a nő, akit kora reggel megríkatott az aluljáróban.